Próbáltam gondolatban visszatérni, és a korábban beígért öko-témákról posztolni, de nagyon nagy hányadát tölti ki a gondolataimnak jelenleg a szegedi menekült kérdés. És a cselekedeteimnek is. Sőt egyáltalán a menekülés kérdése.
Igaz, hogy az ökokörünk hivatalos ideje lejárt, de amint perzselő kezdett lenni itt a helyzet és látszott, hogy civilek szerveződnek segíteni, szinte nem is volt kérdés a körünkben, hogy mi is csatlakozunk, és teszünk az ügyért.
Elgondolkodtam, hogy vajon miért volt ez ilyen egyértelmű. Arra jutottam, hogy azért gyűltünk ebbe a csoportba, mert empátiát érzünk sok mindennel: a környezetünkkel, a Földdel, a családunkkal, az emberiséggel, a természettel.
És hogy mi a különbség az empátia és a szimpátia között? Hallgassuk meg Brené Brownt, szívszorító és tiszta, mint mindig.
Miért összetett ez a menekült kérdés? Empátia szempontból:
- Bele tudjuk képzelni magunkat a helyükbe? Illegális bevándorlók, csak ez a közös bennük: a mi nézőpontunk. Nekünk sötétebb bőrű, szakadt, büdös (hetek óta úton levő, dzsungelharcot folytató) nyelvünket, de még angolt vagy egyéb európai nyelvet sem beszélő, sokszor írástudatlan népek. Áttarolnak rajtunk, a földjeinken, a városainkon, és miközben sokszor mi is a létbizonytalanság szélén egyensúlyozunk, a médiapropaganda gyűlöletkeltése nem tud nem a fülünkbe csengni. Afganisztánból, Pakisztánból, Szíriából, Nigériából érkeznek. Különböző a vallásuk, a nyelvük, az iskolázottságuk. Vannak köztük, akiknek a vallása miatt mészárolták le a családját, vannak, biztosan, akiknek otthon volt pénzük, biztosan vannak olyanok is, akik nem jó szándékkal jönnek. Átlagban mégis olyanok, mint mi, átlagemberek, csak nem ugyanazok közt a körülmények közt kellett élniük.
És úgy döntöttek, hogy annál bármi jobb. Polgárháborúból, vallási mészárlásból, napi bizonytalanságból, félelemből - De Hova? Ugyanabba? El tudjuk mi ezt képzelni, hogy érdemes minden nélkül útnak indulni, fizetni embercsempészeknek, mindent kockára tenni, csak menni, menni?
Nem ismerjük valamennyire ezt az érzést? Nem vándorol ki több százezer honfitársunk ennek az érzésnek egy pasztell színűbb árnyalatától vezérelve? Mondhatjuk, hogy ők legalább legálisan teszik. De nem tennék meg - és kérdezem - nem tennénk meg mi is, nem mentenénk a családunkat mindenáron, ha arról lenne szó?
Van-e értelme annak amit teszünk, mint segítők, befogadók? Empátia szempontból:
- Ahogy Brené videójában is, nem csak egy szendvicset nyújtunk, odaföntről?
NEM! Mert ahogy láttam, és ökokörös csoportunk tagjai is megérezték a tegnapi, egynapos részvételünkből, nem az adományok tárgya maga a lényeg. Hanem hogy ezzel a civil összefogással, ahogy a MigSzol FB csoportjában, az önkéntesek közt is minden nap elhangzik ahogy egymást bátorítják: ezek a cselekedetek naponta az emberségünket szimbolizálják. A MÁV szerelvényeken, a gyűlölködő, magyarkodó oldalakon, vagy csak baráti társaságokban elhangzó fröcsögéssel szemben egy békés, alkotó, kezet nyújtó szimbólum, hogy ételhez, vízhez, pelenkához, cipőhöz, fogkeféhez jusson az, akinek nincs. És emberséghez jusson az, akinek sokáig nem jutott. Mert vannak, akik a nagyon is szükséges alap ellátáson túl zenélni, gyermekekkel játszani, információt, jogi tanácsot adni jönnek önkéntesként, fordítani, egy olyan ijesztő helyzetben, amit senki senkinek nem kívánna.
Ez egy jelenség. A migráció. Rendszer szinten, felülről nem sok szándék látszik az emberi szint rendezésére, a segélyszervezetek és az állam kezét is kötik mindenféle, elképzelt vagy valós béklyók. És ki tudja, hogy valóban milyen szálak mozognak egyáltalán, és azoknak kik-mik a mozgatórugói. Globális szinten, Nigéria, Olaszország, maffia kötelékek, szervezett bűnözés... sokszor jobb lenne nem is belegondolni.
Az összefogó civil önkéntesek úgy nyilatkoznak: "hosszú távra tervezünk, nem tudjuk meddig lesz szükség a munkánkra." Egy cikk például, hogy mit is csinálunk. És mégegy. Videó.
Legjobb a személyes beszámolóját olvasni azoknak az önkénteseknek, akik nem is gondolták például, hogy találkozni fognak ezzel a helyzettel, valóban belemerültek és szép élményeket adott nekik a migránsokkal való találkozás. Ez is mutatja, hogy csak attól félünk, azt gyűlöljük, amit nem ismerünk eléggé. Itt pedig most összefogás van, budapesti csoportokkal, további önkéntesekkel, hétköznapi emberekkel. Aki akar, tud segíteni. Organikusan alakul a segítők munkája, az adományok elhelyezése, és csak remélni merem, hogy nem csak 3 napig tart ez a csoda, amit egy koránt sem csodálatos helyzet szült.
Ehhez csatlakoztunk mi most, kicsit félve, lelkesen, és kíváncsian, megtéve azt, ami tőlünk telik. Lehet a hal kézbeadásáról és halászni tanításról vitatkozni, és hogy minekjönide, meg van-e aranygyűrűje. Ezen a szinten ez nem erről szól. Az emberségről és emberiességről. Az információ hiányról, a mástól való félelemről, a toleranciáról, és bizony a gyűlöletről és el nem fogadásról is.
És hogy hova tart ez a rengeteg ember? Azt sokszor maguk sem tudják, fogalmuk sincs. Valószínűleg a modern kori rabszolgaságba, a prostitúcióba, hogy a "szofisztikált európai ember" helyett, azaz helyettünk végezzen el olyan munkákat éhbérért, amire mi nem vagyunk hajlandók, és közben taposson rajtuk a talpunk, ahogy mindig is volt. És nekik még így is megéri nekivágni.
