Nem az enyém, a
múzsáé, vagy ihleté, vagymié. Minden hajnalban fölébredek, és a szívem, agyam
őrült vándorútra indul, ebben az 1-2 órában az idő és a kapacitás félálomban
végtelen. Van hogy felzaklat, van hogy megnyugszom, van hogy az inspiráció
elönt és fellelkesít. Majd visszaalszom, és szinte nyomtalanul elillan minden
reggelre.
Ma rögzítem,
megpróbálom lefesteni, lefotózni belőle amit csak lehet.
Megtanultam egy
verset. Újratanultam. Így hajnalban. Petőfi: Itt van az ősz, napok óta jár már
a fejemben a 2. versszak, amikor Pereccel a Városligetet rójuk az őszi
napsütésben és peregnek a levelek. Kiülök a dombtetőre, innen nézek szerteszét,
s hallgatom a fák lehulló levelének lágy neszét. Meg is éltem, valamelyik nap
kiültem, Királydomb, sehol egy lélek, elővettem a pocakom és hagytam, hogy a
nap rám mosolyogjon, mint Anya elalvó Gyermekére, Anya az Anyára és tovább
mosolyogtam mosolyát az én Gyermekemnek. Közben pedig neszeztek a lehulló
színes levelek.
Jól esett megtanulni a
verset, gyerekkoromban rengeteget tudtam kívülről, főleg Weöres Sándort.
Bóbita. Meg politikusok neveit. Meg fizikai kísérleteket. Meg épületeket
rajzoltam, perspektívikus térábrázolás. Meg az egyszikűek, kétszikűek, vetődés,
gyűrődés, periódusos rendszer majdnem kívülről… Úgy érzem, csak butulok. Amikor
már megvolt a vers, és kellően kiélveztem minden szavát, képét, érzelmét,
elábrándoztam, hogy majd a birtokon az örökös(ök)kel, mikor már sulis korú
lesz, együtt bóklászunk, vagy épp intézzük, ami dolog van, etetjük a kecskéket,
és hurcolja utánam a könyvét, tanulunk, élvezzük a tudást, együtt énekeljük,
táncoljuk, fedezzük fel a világot.
Aztán a
verstanulásról, a költészetről a szerelem is eszembe jutott. Mindig is úgy
gondoltam rá, mint a legszabadabb művészetre, ami úgy hajlik, úgy hajlíthatod,
ahogy csak kedved tartja. Aztán eszembe jutott egy vers. Mikor verset tanulok
is, néha átköltöm. Vannak versszakok, amik pont úgy jönnek a számra, ahogy azt
a költő meg is írta, megénekelte, mint a kiülök a dombtetőre. És vannak, ahol
minden szó helyett másik ugrik be többszöri olvasásra is, és csak hosszas
ízlelgetés után látom, érzem meg az ő szavaiban rejlő szépséget, értelmet. De
hát mi értelme átkölteni egy verset? Minden s-nek, pontnak vesszőnek ott van a
helye, ahova rakták. Erről egy kis időre megfeledkeztem. Elfelejtettem annak az
értékét, hogy vannak dolgok, amik úgy vannak, ahogy vannak. Annyira elmélyültem
abban, hogy nem hiszek senki szavában kétség nélkül, hiszen mindennek az
ellenkezője is igaz lehet… Akkor mi értelme megjegyezni bármilyen információt?
Mindent torzít a küldő, a befogadó, az internet… Mégis, a tudományt, a tudást,
az érzelmeket, a recepteket, a szerelmet akkor tudja az ember maga kedvére
hajlítani, amikor már megismerte lehetőségei szerint legjobban. Megtanulta, kielemezte,
átértelmezte, átérezte, megkérdőjelezte, majd újra megtanulta… a szabályait, a
lényét, lényegét, értékeit, perspektíváit. És ezek ellenkezőjét is. Nem vettem
a fáradságot egy ideje. Tanuljatok meg egy verset. A megismerésnél már csak az
alkotás nehezebb ügy. Még jó, hogy minden hajnalban fölébredek. :)
